„Nyissunk a helyiek felé” című projekt keretében felkerestük a The Kolin-t, akik képzeletbeli gombostűben végződő farkát nem könnyű feladat beszúrni a megfelelő plüss hátsóba, nem csak Róbert Gidának, de a Bögrecast-nak sem. Azaz bizony meg kell dolgozni, hogy fejünkben bejendezzük a megfelelő stílus skatulyába, és hogy a sok-sok réteg neon kellék mögé tolakodva végül egyáltalán a zenéig is eljussunk. Felteszem nem is feltétlenül cél, hogy lecsupaszítsa őket bárki is a lényegi hírértéktől. Kérdéseinkre Márkó válaszolt, aki a neten olvasható interjúkhoz képest józanul és kellő komolysággal válaszol, kosztümös filmekről, zenei tájékozottságról és nagyjából a ’60-as évek óta szerinte sem létező polgárpukkasztásról.

Igen, tervezünk, és Magyarország első 3D videó klipje lesz. Szemüvegben kell majd nézni. És, mint tudjuk, a szemüvegtől mindenki okosabb lesz.

Leginkább kosztümös filmhez írnék zenét. Persze egészen biztosan nem nézném meg utána, de talán az motiválna leginkább. Írtam már zenéket rövidfilmekhez és reklámfilmekhez. Volt köztük kínai, horror, sci-fi, és vidám családi is. De akciófilmhez is asszisztálnék szívesen. Nagy rajongója vagyok a Crank 2 filmzenéjének (Mike Patton). Ja, akkor már rajzfilm is lehetne, csak az egy élet munkája lenne.

A basszusokhoz szeretek saját hangszert használni, mivel az a legfontosabb szólam. A többi hangszer mindig változó. Vagy a producer ajánlja, vagy kölcsön kérünk valakitől valamit. De ez mindig így megy. Egy-egy lemez elkészítése egy olyan workshop, amelyben az egész szakma részt vesz. Ha máshogy nem, kölcsön hangszerekkel.

Többek között ezért dolgozom zenei újságíróként is, hogy találkozzam új zenékkel. Ennek hiányában nem tudnék fejlődni. Az a baj a magyar könnyűzenei élettel, hogy az elmúlt tizenöt évben egyáltalán nem találkoztak semmiféle zenével. A múltkor Beck Zolival olvastam egy interjút, ahol 10 zenéből 7-et nem ismert. Ez nem engedhető meg. Hogyan zárkózzunk így fel a világ popkultúrális élvonalához? Igenis kötelességünk a nemzetközi szakmával együtt fejlődni. Ez egy kollektív felelősség, és aki nem veszi komolyan, az nem előre mozdítja, hanem hátráltatja Magyarország felzárkózását.

A perezhilton blogon megjelent klipünk után jelentkezett a Motown és a Republic is, az amerikai Universal két legnagyobb gyermeke, és ehhez semmiféle piszkos trükkre nem volt szükségünk. Azóta is kapcsolatban állunk velük, de ezek a dolgok nem egyik pillanatról a másikra történnek. Amúgy pedig tartom annyira izgalmasnak a produkciót, hogy ne kelljen külön akciókon törni a fejünket. Azok jönnek maguktól. Persze egy nemzetközi kiadási terv nyilván ezekre az elemekre is kitérne, és rendszerezné ezeket.

Egyáltalán nem érzed magad kényelmetlenül a fellépő szereléseidbe? Mármint amikor állsz az öltözőben a tükör előtt egyedül, milyen gondolatok fogalmazódnak meg benned?

Ha kényelmetlenül érezném magam bennük, nem hordanám. Ahogy a többiek sem. És adót vetnék ki azokra a zenészekre, akik a saját kinyúlt kardigánjukban/bőrszandáljukban/térdzoknijukban lépnek fel. Ez előadó művészet, ahol a színpadi produkció ugyanannyira fontos, mint a zenei rész. Az emberek szórakozni jönnek el egy koncertre. És ha nagyban is így működik, miért ne csinálnánk meg már kicsiben is?

Fogalmam sincs, először egyedül kell bebizonyítanunk, hogy mire vagyunk képesek, utána jöhetnek a nagy együttműködések. De a cirkuszi sztárkaravánoktól irtózom.

Nem volt szó semmi ilyesmiről még.

Folyamatosan haladunk előre, és vannak nagyobb és kisebb lépcsőfokok. Az MTV díj egy nagyobb volt ezek közül, de az, hogy egyre sikeresebbek vagyunk, nem egy-egy nagy lépcsőfoknak, hanem a folyamatos munkának és pontos tervezésnek tudható be. Így nem lehet tudni, hogy éppen mitől haladunk előre, de az az egy biztos, hogy ha nem dolgoznánk érte, nem is lehetnénk sikeresek.

Nem tudom, milyen az a sztár élet, mert még sosem voltam az. És nem is leszek, hiszen az, amit mi csinálunk, nem egy háziasszony-, vagy mainstream bulvár kompatibilis dolog. De van az a háziasszony, akinek az érintését szívesen fogadnám.

Azt hiszem egy bevásárló központ. Meg a múltkor az utcán mobilról üvöltették mögöttem a Jimmyt. De inkább félelmetes volt, mint jó érzés.