Most hogy beléptünk a következő évtized hajnalába, a lemezipar ismét a kijárt úton mocorog tovább, a jól megszokott 2 évtizedes késésnek köszönhetően a nyolcvanas évek megidézése végéhez ért. Beköszöntött a ’90-es évek vidám, színes forgataga, a producerek, lemezlovasok többsége ismét előveszi a polcokon porosodó minta CD-ket, az ifjak meg vigyorogva piszkálnak bele az akkori humoros, néha kicsit egyszerű, de mégis szerethető zenei világba.

Ezen cikksorozatunkban nem az újdonságokat fogjuk kivesézni, hanem előkapjuk azokat a muzsikákat, amik annak idején alaposan megrengették a világot. Abból az időszakból fogunk szemezgetni, amikor az elektronikus zene elindult diadalmas útjára, amikor gyakorlatilag hetente pattantak elő az újabbnál újabb stílusok; az MTV még zenét is játszott; a leggagyibb bakelitekből is eladtak 30.000 darabot; nem volt mp3, sem torrent oldalak; a DJk szó szerint gyilkoltak egy-egy új felvételért; szóval következzék a ’90-es évek.

A nyolcvanas éveke eleje óta közösen ügyködő Karl Hyde és a vérbeli kockafej Rick Smith többszöri leállás, elbizonytalanodás után végül az ifjú lemezlovassal, Darren Emersonnal kiegészülve ért fel a csúcsra. Első közös nagylemezük, a ’94-es dubnobasswithmyheadman az elektronikus muzsikaszó minden szegmensébe bepillant, és kiélvezi a zenei szabadságot a legmagasabb szinten. Karl sámáni kántálása akkoriban költözött be az eredetileg instrumentális banda struktúrájába, sajnos a lendület végül csak pár évig tartott, de így szereztek nekünk jó néhány feledhetetlen pillanatot.

Mr. Francis Wright ’92-es bombáját a későbbi Faithless-ből jól ismert Rollo és Red Jerry produceri támogatásával készítette el, a dal félelmetesen nagyot ütött, olyannyira, hogy több mint 2 millió darabot adtak el a kislemezből, és még a Billboard élére is felkúszott. Francis barátunk egy életet alapozott meg ebből a számból, érdemes ellátogatni a Discogs oldalára, hogy mennyi megjelenést ér meg még a mai napig ez a felvétel.

Ha már Rollo-nál tartunk, akkor emlékezzünk meg ’94-es klasszikusáról, amit saját címkéjén, a Cheeky Records égisze alatt jelentetett meg. Barátunk nem aprózza el a dolgokat, bár az O.T. Quartet elemi szinten tarolta le a klubokat, mégsem hozott ki több muzsikát ezen a néven, gyanítjuk, hogy itt már javában gyúrt a Faithless-re.

Giacomo Maiolini, Walter Cremonini és Alessandro Gilardi projektjében sajnos sokkal több lehetett volna, mint amit kihoztak belőle, az Open Your Mind szinte minden pillanatában tökéletes (ma már persze inkább vicces) hangzásából végül gyúrtak egy amolyan remix albumféleséget. Nem erőltették meg túlságosan magukat, találtak valami érdekeset, aztán jól, kegyetlenül lekopírozták önmagukat, az Open Your Mind: The Album pedig alaposan belefulladt a középszerűségbe, pedig Rollo is benne ült a produceri székben. Kár értük. Mindenesetre jár egy jó nagy, kövér, aláhúzott piros pont ezért a számért.

Lex van Coeverden & René van der Weyde áll a név mögött, ez a zene pedig maga a trance és ’93 egyik legfenségesebb darabja! Azon ritkaságok, finomságok közé tartozik, amit már az első lábdobból fel lehet ismerni, az idősebb klubberek még mindig eldobják az agyukat tőle, amint megszólal, elmorzsolnak egy zsíros könnycseppet, majd mélyen egyetértő bólogatásba kezdenek. A Waterfall kismillió remixet megért, de az eredetit lehetetlen überelni.

Talán kissé furcsa hasonlat, de a Plastic Dreams-ben benne van minden, amiért az emberek a Doors-t szerették, a holland techno mágus, Robin Albers hipnotizáló cucca szinte sámáni energiákkal emeli meg a rezgés szintet. ’93-ban egy ilyen zene hihetetlen frissnek és egyedinek számított, elementáris erővel robbant be a klubok hangfalaiba, majd mindenki legnagyobb megdöbbenésére a tíz perces, instrumentális darab egyszer csak a konvencionális zenefogyasztók közegében landolt, felkerült a listák élére, fokozatosan meghódította a világot, ezzel nagyban elősegítve az elektronikus zene térhódítását.

A Plastic Dreams, Waterfall szentháromság kötelező alkotóeleme, William LaTour ’91-ben írta be magát a történelemkönyvekbe a Blue-val, a nagyközönség emlékezetébe pedig az Elemi Ösztön, klub jelenetével. William testvér egyébként amolyan mindenes féleség, utazik rockban, reklámzenében, paródiákban, filmzenékben, rádiózásban, producerkedésben és néha session zenészként is feltűnik különböző lemezeken, szóval nem aprózza el a fazon. Persze miután az ember vezette az amcsi slágerlistákat, könnyedén valósítja meg önmagát.

Kopasz barátunk első kislemeze ’91-ben került napvilágra, a Twin Peaks főcímzene (Laura Palmer’s Theme) kimintázásával jó helyre tenyerelt az örökké hiperaktív fazon, a Go még a legpunnyadtabb alakokból is heveny ritmikus mozgást váltott ki. Richard Melville Hall pedig egyik pillanatról a másikra a producerek elitjében találta magát, egy évvel a Go megjelenése után már Michael Jackson, Erasure, Prodigy, Orbital stb. remixek kerültek ki stúdiójából. Nem rossz, nem rossz, a történet folytatását pedig mindenki ismeri.

A Melbourne-i CJ Dolan ’93-ban készítette el ezt a minden szegmensében üdítő, felemelő trance eposzt, nincs is értelme belemenni abba, hogy hány listának az élén tanyázott, és milyen hatalmasságok pörgették a Dreams-et éveken keresztül, a klubokban. A több milliós eladás éppen elég bizonyíték az Ausztrál DMC bajnok számára. Beletenyerelt a tutiba, hanghullámai közel húsz évvel a megjelenés után is könyörtelenül hitelesek, egyszerűen iszonyatosan komolyan szól még mindig. Örök darab, az biztos.

Összeállításunkat remekül zárja a Frankfurti dj legenda páros, Jam El Mar és Mark Spoon klasszikus korongja, a ’92-es Stella. Az urak gyakorlatilag az első olyan német lemezlovasok voltak, akik meghódították Angliát, ez a kilencvenes években óriási dolognak számított, amikor gyakorlatilag minden producer, dj és zeneipari alkalmazott elsősorban a brit megjelenésekre fókuszált. A Stella volt a belépőjegy az lemezlovasok panteonjába, Jam és Spoon barátaink pedig hosszú időn keresztül szállították a komolyabbnál komolyabb cuccokat, megérdemelten tanyáztak a trónon.